Szeretnék most megosztani Önnel egy kedves mesét egy régi barátomtól, melyet én ihlettem. Ez a történetet a méhész és a méhek bölcsességéről szól – arról a csendes tudásról, amelyre érdemes odafigyelnünk.
A méhész és a méhek bölcsessége
Bodrogszögön az ember mindig tudja, hogy a víz közel van. Nem azért, mert látja, hanem mert érzi. A föld puhább, a levegő másképp ül meg este, és ha az ember lehajol, mintha valami lassú mozgást érezne a talpa alatt. Annó mikor a gémes kútból még magam is húztam a vizet a teheneinknek Ricsén, sokszor meglepett, hogy milyen magasan áll a talajvíz szintje így télvíz végén. Dehogy vissza kanyarodjak:
A falu alatt, ahol valaha vár állt – ma már csak egy régi emlék, meg egy enyhe domb, semmi több –, ott tartotta a kaptárait Hegyi József.
Hegyi József olyan ember volt, akiről nem lehetett megmondani, hány éves. Aki gyerekként látta, felnőttként is ugyanolyannak találta. Nem fiatal, nem öreg. Inkább olyan, mint a fűzfa: mindig ott volt.
Azt mondták róla, hogy a méhek miatt ilyen. Mert a méhek maga az élet, és ha az ember nap mint nap közöttük van, abból rá is átragad valami.
A kaptárok rendben álltak a domboldalon. Nem hivalkodóan, csak úgy, ahogy kell. A méz sötét volt, testes, és aki kóstolta, azt mondta: ebben benne van az egész Bodrogköz.
Egy tavasszal a méhek furcsán kezdtek járni.
Nem magasra mentek, nem a megszokott irányba. Alacsonyan repültek, köröztek, néha percekig csak ültek a kaptár szélén, mintha figyelnének.
A faluban akkor szárazság volt. A vízmérők alacsony szintet mutattak. Az emberek nyugodtak voltak.
József viszont egy reggel csak ült a kaptár előtt, és nézte őket.
– Mit figyel, Józsi bá? – kérdezte tőle egy gazda.
– Őket.
– Mit csinálnak?
– Hallgatnak.
Nevettek rajta. Hallgatnak. Mit hallgatnak?
József lehajolt, megmarkolta a földet, szétmorzsolta az ujjai között.
– A vizet.
A Bodrog akkor békés volt. A Latorca is, de lentebb a Tisza is. A lapályokon hosszan benyúló nyelvekként nyújtózkodtak a homokpadok. Senki nem látott semmit.
Másnap József elkezdte feljebb vinni a kaptárakat, a várdomb irányába. Lassan, egyenként. Nem sietett, de nem is állt meg.
– Nem lesz itt ár – mondták neki.
József csak annyit felelt:
– A méhek nem a híreket figyelik.
Három nappal később a méhek még nyugtalanabbak lettek. Nem támadtak. Nem rajzottak. Csak valami feszültség volt bennük. Aki értett hozzá, látta.
Aztán megjött az eső fent, a hegyekben. Nem itt, nem Bodrogszögön. Ott, ahol az ember nem jár naponta. És a víz elindult lefelé az Ondaván és a Latorcán, ahogy a tavaszi zöldár szokott. Alattomosan, hirtelen.
Először csak a régi medrek teltek meg. Aztán a legalacsonyabb pont környéke. A víz nem kérdezett, nem sietett. Csak ment, ahogy mindig.
Akik lent hagyták a jószágot, kapkodni kezdtek.
A kaptárok viszont már fent álltak.
Amikor a víz levonult, csend volt a faluban. Nem volt nagy pusztítás, de épp elég ahhoz, hogy az ember elgondolkodjon.
Az a gazda, aki kinevette, odament Józsefhez.
– Maga tényleg hallja a folyót?
József megrázta a fejét.
– Én nem. Ők igen.
Ránézett a kaptárra.
– A méhek maga az élet. Együtt mozognak azzal, ami körülöttük van. Ha valami készül, ők már benne vannak. Az ember meg csak utána érti meg.
Sokan azt mondták, hogy József azért nem öregszik, mert figyel. Nem akar többet tudni, mint amit a természet mutat. Nem akarja megelőzni. Csak észreveszi.
És azóta, ha Bodrogszögön a méhek alacsonyan kezdenek járni, senki nem nevet.
Mert itt, ahol az ország legalacsonyabb pontja van, a víz sosem tűnik el igazán.
Csak vár.
És ha az ember nem hallja meg, akkor majd meghallja helyette valaki más.
A mai történetet egy barátom ihlette, akit véletlenül szintén Hegyi Józsefnek hívnak és szintén egy kortalannak tűnő ember. Ő a Mézgyógyász és nagyos sok mindenkinek segített már a tudományával, ami tényleg tudomány és ritka kincs van a kezében.
Látogasson el az oldalára https://mezgyogyasz.hu
Írta: Zempléni Kovács Sándor Zoltán
Üdvözlettel:
Hegyi József, méhész apiterapeuta
